Nekem nőttél fel, vagy én neked?
Nem tudom.
De a lépéseimben ott voltál mindig.
Mellettem aludtál, figyeltél, mikor senki más nem értett.
Nevettél velem, és csendben voltál, mikor sírtam.
Tizenegy év.
És mégis: most is hallom a tappancsod a konyhakövön.
Most is odanézek, ha leesik egy morzsa.
Még mindig reflex vagy nekem egy szeretet, amit nem lehet kikapcsolni.
Azt mondják, két éve mentél el.
De én nem hiszem.
Csak másutt vagy. Más formában.
Talán szél vagy, ha egyedül sétálok.
Vagy fényfolt, ami hirtelen az ölembe ül.
Vagy csak a csend, ami meleg
és ismerős.
Tudod, Matyi, néha nagyon hiányzol.
Nem az ugatásod. Nem a játék.
Hanem az, hogy volt valaki, aki mindig tudta, hogy mikor vagyok igazán én.
És úgy szeretett ahogy csak egy kutya tud.
Ha egyszer újra látlak, nem fogok kérdezni semmit.
Csak leguggolok.
Te futsz.
En nevetek.
És az a nap újra gyerekkor lesz.