Február 4-én Milo elindult egy másik útra.

Ő egy végtelenül nagy hős volt.Csendes, makacs, bátor hős, aki az utolsó erejéig küzdött, ugyanazzal a makacssággal és bátorsággal, ahogy egész életében mindent csinált. mert még dolga volt velünk, mert még szeretett volna itt maradni.
Esténként mindig benézett a hálószobába.
Nem szólt, csak megnézte, hogy mindenki megvan-e, minden rendben van-e.
Ha igen, akkor nyugodtan ment aludni.
A világ számára kincseket gyűjtött.
A kinder tojásból a kis sárga műanyagot mindig szét kellett pattintani, mert úgy volt tökéletes.
A pet palackot akár anyukám kezéből is elszántan rántotta ki, amikor virágokat locsolt.
A kupakot mindig lecsavarta.
Mert úgy volt „helyes”.
Patakok aljáról kavicsokat hozott fel.
Volt, hogy akkorát, ami nagyobb volt, mint a feje,de hazacipelte, mert ha valami fontos, azért meg kell küzdeni.
Botokért bokrokat rángatott szét, hatalmas faágakat gyűjtött, mintha az egész erdőt haza akarta volna vinni.
A Dunába is mindig gondolkodás nélkül nekifutásból ugrott fejest.
Az illatos virágokat imádta szaglászni,majd természetesen meg is enni. 🙂
Így alakult,hogy időközönként pitypanggal volt tele a szeme.

Megtanított minket,hogy feladni sosem opció!
És mi mindig tudni fogjuk:
volt egy Milo nevű csodánk.