A házunk táján már csendesebb az este,
Nem kísérsz az ajtóig, a szívem összetörve.
Még látom a képeken a csillogó szemed,
Ahogy a rózsaszín pléden pihentetted a fejed.
​Tizenöt évnyi hűség, tizenöt évnyi fény,
Ott voltál velem a viharban és a reményen.
De most eljött az idő, hogy a fájdalom múljon,
S a lelked egy szebb, örök mezőre simuljon.
​A szivárványhíd lábánál már vár egy régi ismerős,
Papácska áll ott, s mosolyog a derűs,
Kitárja karját, várja, hogy hozzá szaladj,
S a sok-sok szeretetben végre megmaradj.
​Szaladj hát, kiskutyám, ne nézz már vissza,
A mennyei kertben a fű most lágyan visszahívja.
Nem fáj már semmi, csak a szabadság vár rád,
S mi itt lentről küldjük a hálánk dalát.
​Örökké a hősünk maradsz, kicsi Szotyi,
A szívünkben őrzött, legdrágább, hű társunk.
Vigyázz ránk fentről, s ha eljön az időnk,
Ott találkozunk újra, a hídon,